Ma (szombaton) síelni voltam a lányommal. Aranyhaj nem tartott velünk. Ilyen hosszú közös programot nem szeretne velem. Olyat legalábbis biztosan nem, ahonnan nem tud egyedül bármikor hazamenni, ha esetleg összeveszünk.
Ketten mentünk. Úgy éreztem, mintha Aranyhaj lenne az anyja a lányomnak és hétvégére elvinném magammal láthatásra. Nem pedig úgy, hogy ő a párom, akihez elhozom a lányomat az anyjától a hétvégére. Szörnyű érzés. Gyakorlatilag teljesen elhidegültünk egymástól pár hét, hónap alatt. Pedig annyira hiányzik nekem, hogy szeressen és hogy szerethessem. Vele szeretném szerelemben leélni a hátralévő (remélhetőleg) sok boldog évemet. És most magányosnak érzem magam. Nem emlékszem, hogy valaha is éreztem magam ilyen magányosnak.
Mikor fél 8 felé hazaértünk, itt volt az egyik barátnője a férjével és társasoztak. Nagyon kedves emberek, szeretem őket. Fél 10 felé elmentek. Aranyhaj 11 körül feküdt le, addig nekem kb. 1 mondatot mondott, inkább az FB-s játékát nyomkodta. Én nem értem el az ingerküszöbét. Jó éjszakát sem kívánt, semmit nem kérdezett az egész napról, semmi érdeklődést nem mutatott irántam. Nagyon naiv vagyok, ha azt hiszem, hogy még nem biztos, hogy vége van ennek a kapcsolatnak???
Legszívesebben meghalnék. Benyakaltam gyorsan 2 deci pálinkát (nem szoktam), hogy eltompuljon az agyam és ne gondoljak arra, hogy mennyire nem ér semmit az életem.
Azt hiszem, hogy holnap megpróbálok beszélni vele, hogy mit gondol rólam, rólunk, a jövőnkről.
Ha a lányom nem lenne és nem érezném azt, hogy legalább neki fontos vagyok. De pár év és felnő. Akkor kinek kellek majd???
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése